Vadonterápia
A múltkor meséltem neked az első utamról Beával, a Szlovák paradicsomban.
Az az út úgy beégett, hogy most is minden lépésre emléxem…
Az első napot már elmeséltem neked, pedig a túra 3 napos volt. Hát most közkívánatra jöjjön a második☺️.
A második napon, felébredvén a kis faházikóban, először csendben kerülgettük egymást Beával.
Még este monta, hogy: “figyelj Anett, én reggel nem vagyok beszélgetős.” Pontosan értettem, hogy mire gondol, mer’ én sem.
Amikor felkelek, szeretek szépen, lassan, csendben bambulni. A kapkodás, a kimondott szavak, amikre máris figyelnem KELL, erőszakosak még számomra, amit pont nem akarok még. A reggel csendje valahogy szent. Még nem akarok senkit magamba engedni. Még csak egyedül akarok lenni magammal.
Szóval ez Beával nagyon jól ment ott nekünk azon a reggelen. Megmosakodtunk, felöltöztünk, pisiltünk, kávét csináltunk csendben.
Aztán a kávéval kiültünk a kis teraszra és mindketten lassan érkeztünk meg az új napba.
Én-gondolva, hogy a Sucha Bela út teljesítése után, a tegnapi nappal már a nehezén túl vagyok- alaptalanul optimistán vártam a mai utat. Mert kicsit már büszke voltam magamra😎. Egy ízig-vérig városihoz képest, nem is rossz teljesítményt nyújtottam☝️.!
Valamikor elkezdtünk beszélgetni. Amikor már mindkettőnk akarta.
Feljöttek az exférjek, és képzeld, kiderült, hogy mindkettőnknek sikerült egy egóproblémáshoz hozzámennie, aki mindenben csak korlátozott, pedig mi mindketten ahhoz a típushoz tartozunk, aki szeret kipróbálni, jönni-menni, új ismeretségeket szerezni, felfedezni.
De a pasáink által le voltunk tiltva mindenről. Mert: “te ezt úgysem tudod megcsinálni!” meg “nélkülem te semmi vagy!”
Nna válás is lett a vége mindkettőnknél, mer’ ezt is ki akartuk próbálni😄…
Nna ebbe most nem megyek jobban bele, de érted a lényeget…
Ezután Bea szólt, hogy lassan cihelődjünk, mert a Hernád vár. Bakker előtte assetuttam, hogy itt a Hernád… Hát most megtudtam, jó, ne várjon hiába, menjünk!
Összepakoltam, amit úgy gondoltam és elindultunk. A tegnapihoz képest 1 fokkal ügyesebben idétlenkedtem az ösvényeken. Április vége volt, még hűvös, de túrázni pont jó idő. A térdem jól bírta a szalagszakadást, tegnap is csak 3 fájdalomcsillapítót vettem be, menni fog ez ma is, amúgyis azt mondta Bea, a mai már nem lesz olyan mászós-meredek, mint a tegnapi.
Neki indultunk. A táborból kiérve egy másik ösvényen mentünk, mint ahol tegnap kijöttem a sötét erdőből. Vegyes érzelmekkel mentem el mellette…
Ez a mostani hosszan vezetett másik fák közé. Elmentünk egy erdei tábor mellett, majd elértük a Hernád folyót. A túlparti kanyon-szerű utat látva sokkot kaptam. A hídon átmenve a sziklákba erősített, hol hosszabb, hol lábtörlőnagyságú fémrácsokon kellett menni😧.
A folyó felett☝️.!
Beára néztem, olyan “nem erről volt szó!!!” nézéssel, de ő ignorálta a szívinfarktusomat, és ügyesen átfordította az érzéseimet a “há megtudom én ezt csinálni” -teljesen alaptalan- magabiztossággá.
De megint nem rohantunk át. Pedig én ezt így szoktam. Ha valamin gyorsan túl akarok lenni, én a németek “augen zu und durch!” , az az a szemet becsukni és gyorsan átmenni elvet vallom.
De Bea nem hagyta. A sziklapárkányon leültetett és beszélgetni kezdtünk. Beszélgetés közben gyakran tévedt a szemem a túlparti fémrácsokra, emiatt elég döcögősen indult a csevely. Nem igazán tudtam koncentrálni. Már maga a sziklapárkányon ülés is bőven kilendített a komfortzónámból…
Nem írom le a beszélgetést, a lényeg, hogy ennek az ominózus dumcsinak lett az a vége, hogy 1 évvel és 4 hónappal később, ugyanitt megkértem Mundi kezét.
De ekkor még nem ilyen gondolataim voltak. Csakis a tériszony kattogott a fejemben.
Valamikor megkérdezte Bea, hogy átmenjünk, vagy visszamenjünk? Fasza, megint kezdi, mint tegnap… De nagyon régen éreztem magam olyan szuperhősnek, mint tegnap este…!!!! Menjünk.!
Lassan ereszkedtünk le a kis hídhoz, majd keltünk át rajta és ballagtunk a fémrácsokon. Bea végig adta az instrukciókat (ezek a kis sz@rok is csúsztak néhol, meg a falba szerelt kapaszkodóláncok is szakaszosan voltak), beszélt, vagy épp engem beszéltetett. Mindenféléről volt szó, közben én, önmagamhoz képest ügyesen lépkedtem. A folyó felett☝️! Én☝️☝️☝️!!!!
Majd végre kiértünk egy normális földi ösvényre. Ahol engem rögtön elkapott a medve miatti félelem. Most tudtam időt szakítani rá, mivel eddig a folyó feletti akrobatikázásra koncentráltam.
Nna de most…!
Bea látta a lesápadásom és sípolt egy nagyot a jó hangos fociszurkoló dudájával, de látva, hogy ez még mindig nem elég nekem, javasolta az újabb bélázást. Legyen! Megint elkezdtük kiabálni, hogy: “Béla!!! Béla!!!!!!!” és ez megint bevált, mert megint elröhögtem magam. Mondjuk sokat segített, hogy más túrázók is megjelentek a helyszínen, ami engem nagyon megnyugtatott, így mások is esélyt kaptak a medve menüjébe bekerülni, nem mi vagyunk neki az egyetlen opciók. Ráadásul ők nagyobbak, tehát mi már nem is kellünk majd.
Milyen jó fej vagyok mi😬😄…?
Nna de haladjunk, mer’ hol van még a vége!
Megpihentünk egy szép kis partnál, még kacsáztunk is, majd elindultunk újra. Itt-ott a fákba kapaszkodva, a kiálló gyökereken lassan lépkedve a sáros, csúszós ösvényen komótosan haladtunk a folyó mellett. Ekkor tanultam meg a túrabot hasznosságát, amit ekkor elővettem. (Előtte viccesnek tartottam ezt az eszközt, de most bebizonyította, hogy igenis van létjogosultsága, néha ugyanis csak azzal tudtam támaszkodni.)
Az erdő és a környezet, most visszatekintve gyönyörűszép volt, de ebből én akkor nem sokat érzékeltem, csakis a nehézségekre koncentráltam. Hát igen, akkor tanultam az erdőt, meg a túrázást, meg magamat túrázás közben, és egyenlőre csak erre telt tőlem🤷♀️.
Valahogy átkeveredtünk a túlsó partra (erre most nem emléxem, hogy hogy) (tuti nem volt gáz, ha elfelejtettem), és ott folytattuk a lábtörlőrácsokon, meg kiálló vasizéken mászást, ahol ismét sikerült elfelejtenem a medvét, mer’ megint koncentrálnom kellett a kapaszkodásra. Nem akarom tudni, hogy hogy nézhettem ki más szemében, a mászó stílusom tuti nagyon egyedi, de ez engem akkor ott, nem nagyon érdekelt, minden kiálló, erősnek kinéző dologba belekapaszkodtam és pont. Bea értékelt folyamatosan, és folyamatosan szupernek nevezett.
És ez nagyon jó volt❤️. Mert ezt akkoriban jó ideje senki nem mondta nekem, sőt! Abban az időben folyamatosan csak rossz anyának neveztek.
Hát igen, pontosan emiatt kerültem akkor abba a gödörbe. Mert ha elég gyakran mondják, egy idő után elhiszi az ember, hogy rossz.
Ebbe most nem megyek bele nagyon, de tudd, hogy kemény harc dúlt akkor köztem és az iskola között, a hiperaktív cseppgyerekem nevelését illetően. Mer’ nem hiszek a pofozkodásban, amit tőlem sokan folyamatosan elvártak, én viszont a fejlesztés híve vagyok, ami bizony lassú folyamat és sokan akartak azonnali eredményt, ami persze így, hogy egyedül csak én igyekeztem megoldani a problémát, persze hogy nem történt meg.
(Az okoskodás nem segítség☝️…)
Mert ők csak a saját érdeküket nézték és nem a gyerekét, ami engem mégjobban dühített, szóval nem engedtem az elveimből, tehát vállaltam a rossz anya szerepét, ami viszont hosszútávon iszonyú teher.
És pontosan ezt a terhet vette le rólam Bea. Ő megértett. És pontosan tudta, hogy mit miért csinálok, mit érzek, mit szeretnék. És ezen a túrán igyekezett megértetni velem, hogy ez nem fog menni, de ettől még nincs baj.
Az emberek, akik csak a maguk igazát hajtogatják, akik folyton csak szapulnak, nem akarnak megérteni, segíteni, mert akkor tenniük kéne valamit, dolgozni kéne a megoldáson, de ők NEM AKARNAK semmit sem tenni, egyszerűbb nekik csak kritizálni, ezzel áltatva magukat, hogy ők foglalkoznak a dologgal. Ja! A problémákkal igen, csak a megoldással nem, köszi😏…
De valójában ez egyáltalán NEM BAJ. Hisz nem ők számítanak. És nekem ezt kellett ekkor elfogadnom. És ezzel együtt elengednem a reményt, hogy valaha is együtt fogunk gondolkodni a gyerekemért.
Mert a mászások közben Bea a megfelelő kérdéseket tette fel, nem a számba adta, ami szerinte jó.
Nos itt megállunk picit, mert tudnod kell, hogy én nagyon szeretem, ha valaki őszinte. Az eddigi írásaim alapján vágod, hogy én sem vagyok az a rejtegetős típus. Inkább az a: mond ki, én is kimondom. Persze nem bántóan.
(Amúgyis alapfeltétel volt induláskor az őszinteség.)
És én kimondtam itt is mindig amit éreztem.
Hogy én mennyit szitkozódtam ezen az úton, el se hiszed😄…!
De Bea ezt értékelte, mert így mindig pontosan tudta a lelkiállapotomat, és eszerint tudott még tenni rá…
Mert persze, hogy megtette, amikor a függőhídhoz értünk…
Odaérve egyből megkérdezte, hogy átmegyek e rajta? Egyből montam, hogy: há megyek ám a nagy lóf@szt!!!! Ha te akarsz menj, de én itt megvárlak!!!!! (Ezt egyébként minden ilyen akadálykor eljátszottuk😄.)
Monta, jó, gyújtsunk rá, üljünk le és beszélgessünk. Gondoltam: gyújtsunk, de az tuti, hogy nem veszel rá te fehér boszorka!!!!
És leültünk a kőre a híd bejáratánál.
És elkezdte az Anettal suttogást. Relatív hamar rávett az átkelésre.
A mondás, hogy “azon a hídon majd akkor megyünk át” jutott eszembe. Nos, én ott voltam az én hidamnál, és el kellett döntenem, hogy átmegyek rajta, vagy tovább kerülgetem.
Csodálatos mindkét lehetőség😰…
De nem akartam sötétbe menni, így a hídon kellett újra átkellnem.
Nem gondolnád, de ekkor még mindig tudta toppolni a csaj, monta: jó, de álljunk meg a híd közepén és ott gyújtsunk rá.
Micsoda fantasztikus ötlet Muci😱😱😱😱😱😱😱!!!!!! Montam neki.
De jól gondolod, rávett.
Mialatt ismét többen vidáman jöttek-mentek, én lassan közeledtem a híd közepe felé, ahol rekord kísérletet terveztem egy szál cigaretta elszívásában. (Ami szerintem meg is lett, de nem voltak bírók, így ez sajnos nem hivatalos.)
A megadott ponthoz érkezve, kicsit bíztam benne, hogy Bea ennnnnnnnnnyi ügyesség után megkegyelmez, de nem, addig suttogott, amíg leültem a hideg vasrácsra. Egyáltalán nem volt komfortos. Nem éreztem sem megkönnyebbülést, sem sikert, vagy ilyesmit. De megcsináltam.
És Bea ügyesen húzta még az időt, mert még fotózkodtunk is, majd lassan végre kijöhettem a veszélyzónából.
Ezután még másztunk különféle sziklákon, jártunk erdőben, további beszélgetés folyt, míg délután visszaértünk a táborba.
És én sokmindent átértékeltem útközben…
Este megint elmentünk vacsizni. És ekkor már felfogtam, hogy mi mindent is csináltam ma is meg, amit soha nem gondoltam volna.
Bőőőőven túl voltam a saját határaimon. És megcsináltam! Én!
Ezt ki is montam hangosan, és Bea elégedetten somolygott🥰.
Csinált rólam képet a túra elején, meg a végén. Amikor megmutatta, szemmel látható volt a különbség a 2 én között.
Ilyen kérem egy túraterápia a megfelelő vezetővel.
Teljesen kicserélődve mentem haza másnap és meséltem büszkén a családnak a kalandokat.
Én visszakaptam önmagam, ők meg engem. Egy jobb engem.
Fontos leckéket tanultam meg.
Ezután mégegyszer elmentem Beával túrázni, de azt nem most mesélem el, mára ennyi. A vaddisznós, baltásgyilkosos sztori majd még jön😁.
Szép hétvégét neked,
puszi😘,
Anett
Saját és Bea❤️ képek
