Tervezés, újratervezés🥰
Én nagyon szeretek tervezni.
Mindig.
Mindent.
A bevásárlólistától az utazásig.
Hogy aztán sutba dobhassam, mert úgyis másképp lesz minden🙄🤪…
Betervezem a karfiollevest és persze, hogy aznap mindenki azt tervezett be és nincs 1 darab se a boltokban…
Van viszont brokkoli🥦..!
Jó! Akkor legyen az🥰!
Mundi úgyis finoman csinálja meg azt is😉😋…
A római utunkon is már előre megterveztem az összes 2,5 napot, de már a legelején csúszás volt…
Az úgy volt, hogy megérkeztünk a szállásunkra, ami a belvárosban, egy kb 4-5 emeletes házban volt (nem számoltam meg, bocs☺️).
Felcaplattunk a lépcsőkön. Az elsőn már ki is volt írva a szállás neve, így ott mi az emeleti folyosó felé kanyarodtunk. Ott nemsokára találtunk egy mini recepciót, ahol megálltunk és vártunk, mert épp nem volt ott senki.
Kis pult, italautomata, papírok, írószerek a pulton, kb 2×2 méteren.
Vártunk.
Kb fél órát beszélgettünk halkan (aki ismer nem röhög🤭! Igenis halk voltam☝️!), amikor meguntuk az italválaszték nézését, de még mindig nem jött senki, elindultunk egy recepcióst keresni.
Vagy bárkit, aki szobakulcsot tud nekünk adni.
Otthon ugyan olvastam, hogy a Taljánok sem kapkodósak, de a lóf@sznak is van ám vége és a terveim szerint már rég bent kellett volna lennünk a város történelmi falai🏛 és pizzái🍕 között.
Ellenben a félórás recepción üldögélés nem volt benne sehol…
Szóval rövidesen felfedeztük a 2. emeletet, ahol 2(!) recepciós is volt a pult mögött.
Ők már pikk pakk intéztek minket, kedvesek, aranyosak voltak, gyorsan megkaptuk a kulcsot, plusz egy várostérképet amire rá volt rajzolva minden látványosság🗺. A végén udvariasan javasoltam nekik, hogy a lenti recepcióra esetleg kirakhatnának egy “üzemen kívűl” cetlit, sokat segítene az újoncoknak😄…
Ledobtuk a hátikat és végre elindultunk felfedezni a várost❤️.
A Vatikánnal kezdtünk.
Tudom, soxor írtam, hogy nem vagyok vallásos, de ez nem jelenti azt, hogy ne tisztelném a hitet.
Szóval szép, hosszú utcákon sétálva értük el a múzeum bejáratát, ami előtt kilóméteres sor volt😮.
Ilyen sort csak Párizsban, az Eiffel torony alatt láttam, de most sem álltam be.
Párizsban a tériszonyom tartott vissza, itt meg az, hogy a neten már napokkal előbb megvettem a jegyeket😎.
Mint 2 fura féltestvér cuppantunk be egy kb 10-es iker (ázsiai) csoporttal.
Mi csak kicsit hasonlítottunk hozzájuk, főleg én a szőkés hajammal😄…
A biztonsági ellenőrzőket is jól megzavartam, mert addig-addig értetlenkedtem hogy a mobilomat is a szalagra kell e tennem, amíg akaratlanul is átsmugliztam a hónom alatt(!) egy üveg kólát, pedig egyértelműen ki volt írva nagy betűkkel, hogy “nó innivaló bevitel🍾❌‼️”
De erre már csak később hívta fel a figyelmem Mundi🤣…
Csak Csák Norisz és az Imreh család vihet be innivalót a Vatikáni múzeumba🤪😂😂😂☝️…!
Nna de a lényeg, hogy itt viszont jó volt, hogy terveztem, mert tuti nem vártuk volna ki azt a hosszú sort, ami a múzeum előtti utcákban ért véget…
Így viszont a saját szemünkkel láttuk a Szisztémás kápolnát, hogy a Gugli fordítót idézzem☺️.
Tényleg fantasztikus🥰..
Az egy dolog ám, hogy én tervezek, de a helyiek nem terveznek VELEM😬😄☝️.!
Mint azt az előző példa is mutatja, de sok ilyen van még😄…
A legelső madridi focimeccsünkön⚽️ a szállodánkba voltak leadva a jegyeink.
Ami 2 db plasztik kártya volt💳💳.
Egy borítékban.
Meg mellette volt egy írás, hogy a meccs után a kártyákat rakjuk vissza a borítékba és adjuk le a recepción.
Most ugorjuk át a recepcióssal való, mindannyiunk számára megalázóan gyenge, angol nyelvű beszélgetést (ő inkább spanyolos volt, én meg magyaros/németes, de semelyikünk nyelvével nem voltunk beljebb😬😄…) és ugorjunk rögtön ahhoz a részhez, hogy mi Mundival már a szentélyben (a stadionban) ülünk mélyen meghatódva, vezet a csapatunk🥰🥰, mindkettőnk személyes kedvenc játékosa játszik, szóval az eufóriánk az egekben jár és a félidei szünetben hozzánk lép egy vadidegen srác, hogy adjuk oda a kártyákat.
Ezeket rövid küzdelem után NEM adtam át.
Az instrukciók szerint a szállodában kell majd leadnom. Meg amúgyis, mi van, ha jön valaki és ellenőrzi..? Engem tuti nem raknak ki innen, amíg vége nem lesz a 90 perc varázslatnak🤨☝️☝️☝️.!!!
Viccelsz..?!! Amilyen boldog vagyok itt, még az is sanszos, hogy beköltözöm😂…!
Szóval nem adtam oda.
Így esett, hogy a srác a meccs után tisztes távolból követett minket a szállodáig.
Mázlija, hogy a meccs előtt már ettünk és nem ültünk be sehova..
Ehhez még annyit, hogy amikor pár év múlva a nászútunkkor újra, ugyanazon a recepción várt minket egy boríték a belépő kártyákkal, a mellé tett írást kiegészítették azzal, hogy: “a stadionba a félidőben odamegy majd hozzád a kártyákért Jose XY, majd add oda neki!!!!!”
Büszkén fordítottam le Mundinak ezt a sort🤩… …valószínűleg az Ő kis felesége miatt került kiegészítésre az írás😄…
Mert nem számoltak velem🤷♀️…
De bárhogy is, én is imádom mindenhol a helyieket, meg ők is engem.
Jó, Jose szegény kivétel😬, de a többiek télleg🤞.!
Ha nem kockáztatják a helyemet a szentélyben, akkor mindig szívesen meghallgatom őket és hajlok az egészséges kompromisszumokra nna..!
Az első utamat is nagyon megterveztem, etap tervet készítettem itthon, több ezer kilométerre a helyszíntől gondosan számolgatva, hogy majd mikor mennyit fogok menni.
🤦♀️…
Mintha egy pillanatig is rajtam múlt volna bármi is…
A helyszínen persze belefutottam a realitásokba, az az: szállások nyitvatartása (nem minden volt nyitva), telítettsége (nem mindig volt hely), időjárás (melegbe nem voltam olyan sprintes🥵…), az új barátok🥰🥰 (ahová ők mentek, gyakran én is oda mentem) és végül, de nem utolsó sorban a saját fizikai és mentális határaim.
És ezeknek akkoriban még nagyon szűk határai voltak.
A félelem és az ismeretlen tényezők nagyon behatárolták a teljesítményemet.
Nem tudhattam előre, hogy mennyien lesznek épp akkor úton, milyen idő lesz, a pontos terepviszonyokat stb.
Hogy majd nagyon meg fog tetszeni egy-egy partszakasz🌊 és hosszan elidőzöm majd ott, mert olyan gyönyörű❤️, vagy épp elbeszélgetem az időt egy kedves ismeretlennel🥰.
Ezekkel mind-mind nem számoltam.
Vagy hogy megkedvelek majd valakit, akivel aztán együtt fogok menni🥰🥰.
Csak a városneveket tudtam, meg az azok közti távolságot.
Az az jó formán alig valamit.
De azért kezdetben igyekeztem ám betartani a tervet.
Majdnem 1 napig sikerült is😄, de aztán nem, mert csúnyán bepánikoltam egy erdőben egy hegymászás utáni késő délután.
Jól bírtam mi😬😄…?
Lassan összetalálkoztam a valósággal és Boszival❤️ (aki olvasta a könyvet: jól van a csaj, most Peruban van, ott dolgozik, nagyon jól érzi magát, kb 3 hetente ír🥰.)
Őt sem terveztem be, de milyen jó, hogy mégis így alakult❤️…!!!
A gyengéden szarkasztikus humorával gyakran mutatott rá a görcsösségeimre, amikhez én azért még sokáig keményen ragaszkodtam, bármennyire hülyeség is volt.
De titokban őmiatta húzogattam át pár előzőleg betervezett célvárost, mert inkább vele mentem🥰…
Szerintem tudta❤️…
Azt hiszem Oviedo-ban döbbentem rá, hogy tudat alatt már rég elkezdtem elengedni a görcsöket, a ragaszkodást a feltételezett tökéletességekhez, a fix tervekhez…
500 km gyaloglás után, 2 nappal hamarabb érkeztem a városba a tervezettnél.
ÉN!!!!
A csiga🐌….!
Meg a folyton eltévedő…!
Az út előtt mindenféle terveket készítettem, hogy ha nem érnék időben oda, mire Mundi megérkezik mi legyen…
De megérkeztem!
Sőt!!!!!
Gyalog kéremszépen😎☝️.!
Mondanom se kell, milyen meghatott és büszke voltam🥰…
Azt hiszem itt döbbentem rá, hogy lehet itt kérem mindent előre megtervezni, de a végén úgysem az lesz, amit én gondoltam.
És még sincs ezzel semmi baj🥰.
Ugyan azóta is felkészülök mindenre, mert egyszerűen ilyen vagyok, de már engedem a sorsot is játszani és igyexem a váratlan fordulatokat is (amik mindig jönnek😬😄🥰…) rugalmasabban kezelni.
Ami már legtöbbször sikerül is😉😄…!
Ha más nem, csendben, elfogadóan kullogok az esemény után, mint Jose énutánam Madridban😬😄…
Felkészülni, tervezni jó és bizonyos fokig kell is, de a vége tuti újratervezés lesz anyukám😄☝️…
Szóval a változókat kell közben úgy alakítani, hogy a vége Happy End legyen mindenkinek❤️🥰.
Le a görcsökkel🪢!!!
Fel a kalandokkal🥾🌳🗺🏔🏝🏛🕌💒❤️🥰!!!
Saját kép:
Puszi,
Anett