Tabuk és egyéb önhazugságok
Így 50 felé (nagggyon közel) már nem hazudok magamnak.
Ezért időnként a fejemben nagyon sok érdekes gondolat tör fel, amik soxor engem is meglepnek és mentális megtorpanásra késztetnek, hogy úristen ez vajon normális🤔…? Hogy én ilyeneket gondolok..?
A minap egy bevásárló centrumban összetalálkoztunk egy régi, női ismerőssel.
Alig változott valamit tini korunk óta, baromi csinos, fiatalos volt, mondtam is neki: “helló, nagyon jól nézel ki!”
Mire ő: “köszönöm, te is.”
Mire Mundi kettőnk közt állva: “és én is!☝️!”
😄😄
Imádom az ilyen beszólásait.
És arra gondoltam, hogy tényleg, a pasik miért nem dicsérik meg egymást.?
A maszkulin gének miért nem engedik az ilyesmit, pedig mint fentebb bizonyítva lett, igény vóna rá…
Énszerintem én és a gondolataim teljesen normálisak vagyunk.
De mondok egy másik példát.
Most nagyon örülök a királylány boldogságának❤️.
A minap találkoztunk és láttam, ahogy a királyfi, a csajos este végén megjelent a hintóval, kiszállt és ahogy átölelték egymást, azok a mosolyok, azok a szemek, azok a karok telis tele voltak az egymás iránti szeretettel❤️.
A pasa anyagilag gallyra tette a királylányt és a kis királyfit, de ez az ölelés feledtette mindannyiunkkal ezt az “aprócska” problémát❤️.
Ez jár a fejemben…
Szerintem ez is tök oké.
Hogy nem a nehézségeikre koncentrálok, a királylány régi szenvedéseire, vagy hogy mi lesz, hanem a jelenlegi boldogságára.
Nagyon örülök nekik❤️.
Meg kell becsülni a pillanat örömét.
És ha valaki ezt megosztja velünk, az nagy ajándék❤️.
Nem fordultam el, néztem őket és én is kaptam a belőlük kisugárzó szeretetből🥰.
(Az utunk bár vigyen itthon, vagy bárhol a világban, megtanít megbecsülni a legkisebb örömet is.
Hát még a nagyot..!
Sőt☝️!
Még a másokét is🥰.)
Amikor hivatalos zarándok vagyok, kint, (itthon nagyrészt csak alvó ügynök😉) útközben mindig rengeteget szenvedek🥵, de mint a nők szülés után, valahogy utána törlődik a szenvedés és az újszülöttre (az új, frissített mentális állapotomra/mal) fókuszálok és baromira élvezek mindent🥰.
Pedig én aztán NAGGYON tudok ám szenvedni🥵🥶😱☝️😄…mint azt többen is bizonyíthatják, de mindig befrissül a lelkem.
Vajon attól, hogy bevallom, hogy néha nagyon szenvedek, kevésbé vagyok “jó” zarándok.?
Vagy pont, hogy amiatt nem kaphatom meg a címet esetleg, mert isten bocsássa meg nekem nevetgélni szoktam útközben…?
Jó, ment az elején az önostorozás is rendesen, de aztán valamikor elkezdtem élvezni önmagam társaságát.
Szóval (akkor most, hogy már befejeztem a gondolat cenzúrát, a másoknak megfelelést) deviáns lettem…?
Szerinted még magunk elől is el kell rejteni bizonyos gondolatokat.?
Tényleg önmarcangba kell kezdeni, ha valamit nem úgy gondolunk/érzünk, ahogy “illik”.?
Sokan kellemetlen különcnek tartanak, mert már nem veszek részt egy felmerülő problémánál a benne való hosszas és felesleges tocsogásban (ki a felelős stb) és a megoldásra koncentrálok, finoman rámutatok a bevett (rossz) szokásokra (“de mi ezt így vagy szoktuk”, vagy “ez mindig is így volt”) és így a másik fél számára(!) tabukat kimondok.
Mert ők nem merik.
Mert önmaguk előtt is titkolóznak, szégyellik kimondani az igazságot.
Ahogy nézem őket, látom rajtuk, hogy a változásra még csak rágondolni is félnek.
És ha valaki mégis megteszi, akkor azonnal elhatárolódnak tőle.
Remek megoldás😏…
Fájó pontra találtunk, de ne változtassunk egy hülye, íratlan, elévült szokáson csakis a megszokás miatt☝️, inkább csináljuk továbbra is úgy, ahogy eddig.
Szuper…
Szenvedjünk vele még évekig…
Pedig van megoldás, ha kitesszük a gondot az asztalra és megbeszéljük.
Akár magunkkal is.
Nos, a szülés fáj.
Nagyon.
NAGYON!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
És most ne csináljunk úgy, mintha ez lenne életünk legjobb élménye.
A gyermekünk persze egy csoda, de a folyamat rendkívül-irgalmatlanul-mocskosul fájt.
Nekem legalábbis.
Az úton rengeteget sírtam.
Az eltelt évtized alatt nem sírtam annyit, mint az első utamon.
A belső újjászületés sem járt kevesebb kínlódással.
De jól csináltam.
Amikor kijött a hosszú ideje hordozott teher, megkönnyebbültem.
Az út megtanított arra, hogy mi az, ami IGAZÁN fontos és mi NEM az.
Újraértékelni az emberi kapcsolataimat, a saját tetteimet, döntéseimet, a hordozott fájdalmaimat, sérelmeimet.
De ekkor már csak azt tudtam átgondolni, hogy akarok e tovább küzdeni velük, vagy elengedem végre őket.
Mert bizonytalanságban éltem nap mint nap.
Nem tudtam, hogy hol fogok aludni, hogy ahol tervezem lesz e majd szabad ágy, nyitva lesz e a bolt, tudok e majd enni.
És ez felülírt minden mást.
Ilyen körülmények között eltörpültek az olyan apróságok, hogy ki hogy bántott meg 20 éve, mindezt irgalmatlanul büdösen, koszosan, izzadtságtól ragadva, alig várván, hogy bárhol végre letusoljak, szóval pont nem érdekelt💩, hogy ki mit gondolt rólam.
Főleg 20 éve…
A külsőségek, felületes dolgok fontossága addigra a homályba veszett.
A belbecsé és az emberi alapszükségleteké pedig felértékelődött.
Mondhatni az állati ösztönök visszatértek. Hisz egy ló sem gondolkodik rajta, hogy hogy áll a szőre, vagy hogy úristen mi jön a kövi kanyar után csak fut.
Nem agyalja túl a dolgokat, ilyet csak az emberek csinálnak.
A világom sulykolja belém folyamatosan a stresszt, hogy éppen megint a többi mellé most épp mitől féljek, mi NEM JÓ.
De ezt nekem innentől egyáltalán nem kell hagynom.
(Kevesebb negatív hír, több séta.
Több jó könyv, több park, több kutyasimogatás.
Vagy ha így jobban tetszik: több deviancia🥰!)
És akkor hagytam magam, magamtól meggyőzni, hogy Nna EZ A NORMÁLIS🥰!
A tabuk álszent elfolytások.
És ha magammal nem lehetek őszinte, akkor kivel….?
Nem vagyok szupernő, de nem is kell annak lennem.
Nem ez a feladat.
Csak érjek be valahová.
Ennyi.
Közben lehet sírni, nevetni, kínlódni, örülni.
Sőt kell is, hisz az út az igazi cél.
És ha mégse érek el valamiért Santiagoig, a Drágáim még akkor is szeretni fognak.
Ez a tanítás azóta a mindennapjaimra is kihat.
Mundi akkor is csinálna nekem minden reggel kávét❤️.
Ma például egy meduzát (szerinte violinkulcsot🎼) is rajzolt bele🥰😁.
Itt vagyunk együtt a konyhában vasárnap reggel (nekem 10 óra az még reggel☝️☺️!), kávézgatunk és hülyéskedünk.
Nem veszexünk, vagy panaszkodunk valami miatt.
Mundi jön, megy, kerülgeti az ebeket (Harley🐕🦺 is nálunk van most) körülöttem, mialatt én írok…
És deviancia ide, vagy oda, ez így nekem jó❤️.
Pedig ehelyett milyen jókat moroghatnék is magamban, mi…?
De én neeeem, nem gondolkodom azon, hogy mi jön a következő kanyar után…csak ülök a mostban, kávézok és hagyom felszínre jönni a gondolataimat…
Szerintem jól érzik magukat a fejemben☺️…
Puszi😘,
Anett
