Milyen érzés az El Caminót megcsinálni…?
Igaz, volt benne küzdés, nem kevés…
…szentségelés, meg anyázás…
De minden egyes napját nagggggyon élveztem🥰!
Világéletemben utáltam futni, gyalogolni.
Gyerekkoromban görkorival🛼 gyorsítottam fel a lépteimet.
Az első perctől imádtam😎, évekig a talpamra ragadt és azzal száguldoztam a házunk előtt. (A lámpák bekapcsolásig addig mehettem el, amíg anya az ablakból látott…)
De se futni, se gyalogolni nem szerettem.
Túrázni se.
Ez akkor változott meg, amikor 2018-ban elolvastam a Vadont📖 és elhatároztam, hogy elindulok az úton.
Valami azt súgta, hogy ha 900-1.000 kilométert sétálni akarok, arra edzenem kéne🤔…
Ekkor fedeztem fel a Bükköt, ahol több, mint 40 éve éltem…
Jobb később, mint soha😬😄…!
Tehát elkezdtük🥾🥾.
Mundinak igazából ezzel, fizikai munkásként, folyamatos bicózó, gyaloglóként nem volt dolga, csak nekem, elkényelmesedett autós és irodai dolgozóként…
Az első izomlázak után hamar rákaptam a túrázás ízére😯🥰, egy idő után, ha kihagytunk valamiért egy hétvégét, elvonási tüneteim voltak.
A mozgás, a jó levegő, a nyugalom, a szépség, a felfedezés gyorsan magával ragadott❤️…
A cuccokat is teszteltem közben, amiket összevásároltam és már csak a kiszortírozottak kerültek a zsákomba induláskor.
Biztonsági ember lévén mindennel felkészülten indultam🤓.
Letesztelt cuccok, biztosítás, előre kijelölt útvonal stb.
(Akkoriban még nemcsak B tervem volt váratlan eseményre, hanem C,D,E,F és így tovább…)
(Ma már B sincs induláskor, már tudom, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell🥰.)
A görcsöket elengedni csak pár napba telt hála Boszimnak🙏❤️.
Ami nem jelenti azt, hogy mindig minden jól alakult és vidáman ugráncoltam le az utat.
Neeeeeeeem😬🤬😄….!
De egy idő után elengedtem az elvárásaimat magammal, mindennel és mindenkivel szemben és ha, akkor is csak könnyedén szitkozódva caplattam.
De nagyrészt elvarázsolódva mentem🥹😍😲😍🥰…
A táj annyira fantasztikusan gyönyörű🌊🏔️, hogy az ember elfelejti, hogy itt, vagy ott fáj, hogy húzza a hátizsák a vállát.
Ledobtam, rágyújtottam és csodáltam❤️.
A mélykék tengert🌊, a part menti fodros sziklákat🏝️, a hegyeket🏔️, a nyugalmat…
A sós szél kifújta belőlem a negatív gondolatokat és nyugalommal, szépséggel töltötte meg❤️.
Csak ültem és bámultam…
Minden nap.
44 napig.
Ez kellően hosszú idő a feltöltődésre.
Most nem írom le megint a spanyolok❤️ csodásságát, ami még tökéletesebbé tette az élményt, bár ez is vastagon hozzájárult a felejthetetlenséghez.
De a lényeg, hogy ez a 44 nap a totális boldogság volt🥰🥰🥰🥰🥰.
Ezért fura, amikor valaki gratulál, hisz ÉN KAPTAM egy óriási ajándékot az élettől☝️❤️.!
Pedig én csak sodródtam, mert egy idő után ez volt: sodródás.
Nem irányítottam, nem akadékoskodtam, nem vártam el, csak elfogadtam.
Persze én is kellettem hozzá, de az organizáció nem az én érdemem.
Nem tudom volt e már ilyen nehéz dolga az útnak ilyen nyafis kutyaütővel, mint én, de a varázslat működött🥰.
Soha nem akartam feladni, egy pillanatig sem.
Nem akartam hogy valaki kimentsen, nem akartam hazaszaladni! Sőt!
A végén meg kellett győzni magam, hogy haza KELL jönnöm☝️…!
Mert egy olyan csodálatos világba csöppentem, amit baromi nehéz volt otthagyni.
Nekünk is csak úgy sikerült, hogy egyből beterveztük a következő utat.
Hát ilyen ez…
Egyszer Camino, mindig Camino!
Ha tervezed, ne vacakolj, indulj el, csodás napok várnak rád, jó lesz🥰!!!
Puszi😘,
Anett
A kép az internetről van
(Ne küldj segítséget😄!)
