Az írás először magamnak indult, feltörtek az emlékek az 1 éves évfordulón, aminek szabad folyást engedtem a Facebookon. Az írást váratlanul többen is követték, sőt! Várták a folytatást, majd amikor “együtt” beértünk Santiagóba, és mindannyian nagyon boldogok voltunk, felvetették az ismerősök, hogy ebből egy könyv lehetne.
Mire én erősen kritikus lettem, mert az én soraim nem az a tipikus „kamínós könyv fílingbe” lett írva (káromkodások, bénázások, humoros szituk tömkelege…), de az érvelők pont ezzel érveltek.
Átgondoltam. 
És arra jutottam, hogy talán jót tenne ebben a néha reményvesztett hangulatban megmutatni, hogy igenis van jó az életben! Hogy nem kritizálni kell egymást, okoskodni, hanem tényleg egymás felé fordulni, és tényleg segíteni. A kedvesség és figyelmesség nem gyengeség.
A Camino egy csodás világ.
Egy LÉTEZŐ világ.
Sokan félnek elindulni, pedig csak a rossz beidegződéseket veszíthetik.
És lehet spirituálisan felfogni, vagy mint én, tudatos személyiség fejlődésnek, de az biztos, hogy megváltoztat.
Aki elindul, soha többé nem lesz a régi. Mint egy szakítás, csak ez pozitív.
Szakítás a régi morgós önmagunkkal.
Az ember megtanulja, ha elég ideig van úton, hogy mi az ami igazán számít. Emiatt csináltam, és csinálom még mindig. Hogy bíztassak, hogy szépen lassan beszivárogjanak a társadalomba a pozitív emberek. Milyen klassz is lenne, ha ilyenek vennének körül, nem…?
Tehát csupa önzés miatt.

Anett