„Aztán visszamentünk a szállásra. Akkor néztük meg jobban a házunkkal szemben lévő kis templomot, az oldalában egy kis temetővel. Leültünk a kertben lévő egyetlen kis asztalkához a kitett székekre, és ejtőztünk.

Ahogy ott ültünk, folyamatosan szólt jobbra mellettünk a lélekharang. Nem magától persze, egy bácsi kongatta a templom tetején. A házigazdánk mondta, hogy ma halt meg egy idős néni a faluban. Egészen hihetetlen volt, ahogy a templom tetején álló idősebb férfi néha harangozott egyet-egyet, aztán lenyúlt és megsimogatta a bejárat fölötti (azt hiszem) Szűz Mária szobrot. Szépen. Szeretettel❤. Majd rátámaszkodott az előtte lévő korlátra és várt kicsit, aztán kis idő múlva újra harangozott. Olyan nyugalom sugárzott belőle, amit nehéz szavakkal kifejezni. Pedig nekem van szókincsem. Eközben vele pontosan szemben a mi házigazdánk a bal oldalunkon, a ház előtt ült és vidáman fütyörészett. Mi kettőjük között ültünk. Hihetetlen volt a kontraszt.
Mint az élet, meg a halál. És miért ne férhetne el a két dolog egy helyen? Mindkettő normális dolog. Nem éreztem bizarrnak a helyzetet. Ellenkezőleg. Természetes volt. Az úton az előreparázást gyorsan elengedtem. Félni valamitől, ami még meg sem történt, vagy pedig az elkerülhetetlentől. Az energiát, amit eddig a felesleges félelmekkel töltöttem, már sikerült minimálisra lecsökkentenem és helyette boldog dolgokra fordítani. Ez is egyfajta szabadság. Mert vegyük pl most a halált: úgyis eljön, de az időt addig jobb félelemmel eltölteni, vagy inkább jó dolgokkal? Ugyehogy.. Ez egy nagyon komoly lecke volt nekem, de az úton megtanultam elengedni a felesleges félelmeket és élvezni az életem.”