Hazaértünk
Már kedd óta itthon vagyunk.
Testileg.
A lelkünk viszont még mindig a fantasztikus óceánnál és a csodaerdőkben bolyong…
Mint amikor hazajössz egy hosszabb nyaralásból és még nem szoktál vissza a mindennapokba.
Mert kicsit még mindig ott vagy.
Kitörlődött egy csomó probléma, ami az utazás előtt még az volt.
Egy nagy törlés volt.
A Camino viszont nem csak töröl, hanem tanít és feltölt.
A testi fájdalmak is hozzá tartoznak ehhez az úthoz. A küzdelmek is. Önmagunkkal. Meg az elemekkel. Meg az akadályokkal. Meg az improvizálásokkal. Meg a napi győzelmekkel. Mert minden teljesített nap egy-egy győzelem.
És ezek ott és akkor a mindennapok részévé válnak ugyanúgy, mint a rengeteg kaland, a szépség, a finom ételek, italok, vagy az új ismeretségek.
Ha ebbe egyszer belekóstolsz, erről a szerről többet nem jössz le…!
Kicsit üres most az itthoni lét.
De ez jó.
Az ürességben benne van az új kezdet, ki lett borítva minden felesleges, minden ami fájt, ami teher volt, szóval a rossz és lehúzó dolgok.
A jók a szívem raktárában vannak biztonságban, azokat megtartottam.
És most gyűjtöttem még sokat a meglévőkhöz.
Az út bár új volt, mégis ismerős volt.
Már tudtam jól, hogy nem lesz mindig könnyű és sokszor nem az egyszerűbb módon fog vezetni, hogy nem az én kényem-kedvem szerint fog vinni, én mégis újra vakon bíztam rá magam.
És bár sokszor megviccelt, mégis MINDIG tanított valamit és a célhoz is elvezetett.
Tanított ismét magamról és a világról, hol az orromat a valóságba nyomva, hol elkápráztatva, hol megszenvedtetve, de MINDIG megvolt a jutalmam.
Nem vagyok vallásos, sem semmilyen hívő, de biztos vagyok benne, hogy ez egy varázs út.
Mindegy melyiket választod, mert mindegyik az.
Megint tágította a komfort zónámat és megint bátrabbá tett.
Meg boldogabbá.
Megint megmutatta nekem, hogy amikor már azt hiszem, hogy nem megy tovább, akkor is megy.
Hogy igenis meg tudom csinálni, ne nyafogjak.
Megmutatta a titkot.
A lépések.
Mert az a titok.
Soha nem arra kell gondolni, hogy hány kilométert kell még megtenni, hogy mennyi van még Santiagoig.
Csakis az aktuális lépésekre kell figyelni.
Arra ami éppen történik, ami körülöttem van, amit éppen teszek, érzek.
Csakis EZ számít.
Érezni és haladni.
És minden nap csökkent a távolság.
És a mai lépések is közelebb vittek a célomhoz.
Ami igazából így a 2. utamon már nem is annyira sürgős…
Már nem akartam annyira beérni, inkább az utamat akartam tökéletesen kiélvezni. Ha tehettem volna, elhúzom, hogy minél később érjek be…
Sok zarándok a többedik útján már nem megy be Santiagoba és nem váltja ki a Compostelláját.
Ezt az első utamon nem értettem, de most már igen.
Mert tényleg nem az a lényeg.
Hanem az út.
Amivé válsz közben.
Amivé változtat.
Talán az igazi önmagunkká…
Egy jobb, türelmesebb, hálásabb, nyitottabb, megértőbb, befogadóbb, rugalmasabb, ötletesebb, bölcsebb önmagunkká.
És ez nincs rajta a papíron.
De belül érezzük mindannyian, akik megtesszük ezt az utat a Tejút alatt, vagy a közelében.
Az út történései le vannak jegyezve.
Megint írtam naplót.
Megint sírós, nevetős, vagy inkább sírva nevetős.
Lesz belőle könyv, amint leülepszik kicsit a dolog. Mert még nem tudok mindent. Ahhoz hogy megírjam, először nekem is meg kell értenem magamat.
Mert most is soxor megleptem magam, amin még el kell gondolkoznom.
De ígérem, hogy ezt is meg fogom osztani veled amint eljön az ideje.
Itthon a zsákból kipakoltunk, a szennyes halomba dobálva, a felszerelés megy vissza a szekrénybe.
Persze az itthoni túrákra elővesszük majd némelyiket, de mindegyik majd csak a következő útra lesz megint kivéve.
De az élményeket innentől már örökre magunkban hordozzuk.
És az új utat is beterveztük: a Via Mariana lesz az…
Mert kell az új út…!
Puszi,
Anett
0
0
votes
Article Rating
Értesítés
Login
Hozzászólás írásához, kérlek jelentkezz be!
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments