Az expedíció sikeresen teljesítve,
Nos ha valaki május elején megkérdezte volna tőlem, hogy meg lesz e ez az út, nem lettem volna olyan biztos benne, hogy igent mondok…
Nem az út miatt, hanem a pánik betegségem miatt.
Januárban olyan mély ponton voltam, hogy a lakásból is komoly probléma volt már kilépnem.
Bizony orvoshoz kellett fordulnom és hála neki, szépen lassan kinyílt újra a világom.
Az út nagy motiváció volt, hogy igyekezzek meggyógyulni.
Hisz ebben lelem örömöm az utóbbi években, szóval nagyon igyekeztem összekapni magam.
Nemcsak a repülés volt kétséges, hogy a sorsdöntő pillanatban tényleg felszállok e majd a gépre, hanem útközben is sok kihívás volt, amiken hála a társaknak sikeresen átjutottam.
A lépőkövek, a magashegyi ösvények mind-mind egy-egy újabb lépés volt nem csak a cél felé, hanem a gyógyuláshoz is.
Néha féltem, de azt szabad☝️.!
Tudtam, hogy a társaim és Rózsa végig vigyáznak rám és tiszteletben tartották az abnormális kéréseimet szó nélkül, ami nagyon sok erőt adott, hogy át tudjak lendülni az elme csapdáimon.
Időnként tudtam igazán mogorva lenni😬…
Az első és legfontosabb, hogy a Via Mariana egy csodálatosan szép út❤️.
Szinte érintetlen, szép helyeken megy,
1-2 kivétellel kisvárosokon, falukon keresztül. Rengeteg erdőben, amik igazán mesebeliek🥰. A mohával sűrűn benőtt ősi kövek, hidak, soxor mintha egyenesen a keltákhoz vezettek volna❤️…
Itt nem sok emberrel lehet találkozni, inkább lovakkal, tehenekkel.
A napfelkelték minden reggel varázslatosak voltak útközben❤️…
Ahogy mentem az ősi köveken és egyszer csak megláttam a mellettem lévő hegy tetején az első napsugarakat, lélegzet elállító érzés volt. A hideg reggelen tudni, hogy mindjárt simogatni fog a napocska csodás érzés🥰.
Itt az út CSAK A MIÉNK volt❤️…
Ha mi csendben voltunk, csak az erdő és a hegyek beszéltek🥰 és tőlük csodás történeteket hallottam❤️…
De nem fogok neked hazudni, nekem személy szerint nagyon meg kellett némely meséért küzdenem.
Többszörös túlsúllyal indultam, mentálisan és fizikailag, ami bizony rendesen megnehezítette pár napomat.
Volt, hogy majdnem feladtam, hogy egy forró kaptatón megígértem magamnak, hogy soha többet nem jövök, mi a francot keresek most is itt🥵!!! de miután beértünk, letusoltam, bevacsoráztam, már boldogan emlegettem a napközben látott szépségeket🥰.
Keményebb, mint a Primitivo.
Sokkkkkal☝️!!!!
Soxor indultunk korán és bíz csak késő délutánra értünk be, mert ez nem séta menet, komoly kaptatók vannak.
Kevesebb a bár, ahol pihenni lehet egy üdcsivel a kézben, kevesebb a szállás, szóval sokkal kevesebb az ellátás, mint a Caminón.
Volt, hogy a helyiek fuvaroztak el egy gyógyszertárba, vagy adtak vizet, mert elfogyott útközben.
De mindenhol segített mindenki❤️ és valahogy olyan felfedezős volt, mintha mi járnánk itt először🥰.
Nincs szemét, nincs ricsaj, csak a táj, az állatok és mi🥰.
Rengeteg kutya volt és nagyrészt nagyobbak, de mindig jól kikerültük őket, jelezve, hogy nem akarjuk zavarni őket és a területüket és fegyelmezetten átsétáltunk relatív gyorsan, így sosem volt gond.
Láttunk óriás békát, volt vagy 20 centis, részt vettünk egy kiszáradt lápon egy rák-gyűlésen, láttunk óriási gránit hegyeket és hamburger automatát is😮🥰😄…
Találkoztunk személyesen Rózsával❤️, Stefivel❤️, Arival❤️, akik mind-mind óriási szeretettel vártak🥰.
Mesés volt nna🥰…
Hála:
Rózsának jár az első köszönet🙏❤️, aki virtuálisan vezetett minket az első naptól, intézett nekünk mindent, segített a kisebb-nagyobb problémáknál. Nélküle nem sikerült volna ilyen jól❤️.
Mindig kitalált nekünk valamit, ellátott információkkal a szakaszt és a látnivalókat illetően🥰.
CSAK VELE indulj el, ha tervezed🥰!!!!
A második köszönet a vendéglátóinkat❤️ illeti, mindenhol nagyon kedvesek, segítőkészek voltak és minden szállás szuper volt🙏❤️.
A harmadik köszönet részemről a társaimnak, Mundinak, Andinak és Pistinek jár, akik hülyéskedéssel, leckékkel, türelemmel tanítottak útközben🙏❤️. (Tudom, ott néha nem úgy tűnt, de igen, figyeltem rátok😬😄☝️🥰.!)
A mostani úton végre tényleg nem rohantam a cél felé.
Hisz Muxia csak az irány volt, nem a cél.
A cél a mindennapok megélése volt és ez most tényleg maximálisan sikerült.
A lábáztatás a hideg patakban🥰, elnyújtózás egy kilátóban🥰, mezítlábaskodás hűs füvön egy árnyékos parkban egy római kori híd mellett🥰, beszélgetni egy magányos bácsival egy szép téren🥰, vagy Eládióval, egy szállásadónkkal a könyvesboltjában🥰, egy mohás hídon ülni és a gyors sodrású patakot nézni🥰❤️❤️❤️…
Köszönöm Via Mariana🙏❤️.
Kívánok neked is ilyen szép utakat❤️,
Puszi😘,
Anett
Képek az útról
Andié, Istváné és az enyém
