Az Atlanti-óceán mint zarándoktárs
Van valami egészen különös abban, amikor napokon keresztül ott sétál melletted az óceán. Nem siet, nem kérdez, nem akar semmit, csak van. Te meg mész mellette, néha lihegve, néha elgondolkodva, néha pedig azon tűnődve, hogy vajon miért pakoltál be ennyi felesleges dolgot a hátizsákba. Aztán egyszer csak rájössz: nem vagy egyedül. Az Atlanti-óceán is „gyalogol” veled.
A hullámok ritmusa és a lépéseid valahogy összhangba kerülnek. Nem kell hozzá semmi különös erőfeszítés, egyszerűen megtörténik. Nézed, ahogy a víz újra és újra partot ér, és elkezded észrevenni, hogy a saját gondolataid is hasonlóan működnek. Jönnek, mennek, visszatérnek… és néha kicsit zavar, ha ugyanaz a kérdés harmadszor is felbukkan.
Az óceán mellett nem kell „kitalálnod” semmit. Az óceán nem vár válaszokat. Nem sürget. Nem ad tanácsokat (és főleg nem mondja meg, hogy „ezt most jobban is csinálhatnád”). Csak hagyja, hogy a gondolatok feljöjjenek, letisztuljanak.
Nem mindig nagy felismerések ezek, inkább apró dolgok. Például hogy nem kell mindenre azonnal reagálni. Hogy néha elég csak menni. A legjobb gondolatok általában akkor jönnek, amikor már nem próbálsz gondolkodni.
Az Atlanti-óceán ebben egészen jó társ. Nem beszél de amikor „megszólal”, arra azért odafigyelsz. És a végére talán azt veszed észre, hogy nemcsak kilométereket hagytál magad mögött, hanem egy csomó fölösleges zajt is.
Ha szívesen folytatnád az utazást Anett személyes Camino-történeteiben, az írások könyvben, e-bookban és hangoskönyvként is elérhetők.