“A nap első felében Portóból tartottunk kifelé, kisebb-nagyobb strandok mellett. Egyszer csak kisütött a nap, és az amúgy is szép város még szebb lett. A széles sétálóút, amin mentünk, valahogy romantikus is lett, ahogy az óceános háttérrel az ismeretlen, színes déli cserjékre, egzotikus fákra rásütött a nap… Mondjuk, lehet, hogy csak nekem nem volt ismerős a flóra, mert még mindig nem ismerem a növényeket, de eskü, hogy mind gyönyörűségesen szép volt…

Aztán egy haaaaatalmas strandhoz értünk. A háttérben kicsit szocis házak és egy óriási, piros-fehér csíkos halászháló volt. Szerintem… Aztán bármi lehetett, de én ezt láttam benne. Matosinhosba értünk. Sokáig vágtunk át a homokon.

A tengerparton a szokásos kép: kutyasétáltatók, visítozó kölkök a jéghideg vízben, és olyanok, akik csak térdig mentek be, a háttérben valami nagy fehér tartályok, és mögöttük egy bazi nagy óceánjáró. A strand végén egy céges kirendeltség (zarándokiroda) is volt, óriási fésűs kagylókkal az oldalán, ahol megpihentünk kicsit, és pecsétet is kértünk. Kaptunk.

Ettől a városrésztől voltak már jelek rendesen, előtte csak hébe-hóba. Halszagú utcákon jártunk, sirályfelhőkkel a fejünk felett, melyek szemtelenül közelről követték a halászok rakodását. Ezután egy hídhoz értünk, amin átkelve megnéztük az ott lehorgonyzott Onedin-szerű vitorlás hajókat is, majd egyből utána egy kis parkban leültünk, és mivel már igen meleg volt, lecipzáraztuk a túragatyónk alsó szárát, és - tanulva az első utunk hibáiból - alaposan bekentük magunkat naptejjel. (A királyi többes a hibázással kapcsolatban itt csak rám vonatkozik: ÉN nem vettem anno elég komolyan a kenést, de aztán má’ igen.) A poncsók, hátizsákvédők is megszáradtak rég, azokat is elpakoltuk szépen.

Pár perces pihenő után újra nekivágtunk, és a jelek visszavittek minket a partra. Hosszú, egyenes, tenger…akarom mondani: óceánparti sétaszakasz jött, amilyet a filmekben látunk általában: a nagy kékség előtt egy fehér világítótorony, piros kupakkal a tetején - látvánnyal, ami tudod, olyan szépgiccses… Mi hol csendben, hol beszélgetve mentünk. Elég jól összeszokott páros vagyunk. 18 év, az 18 év, anyukám…!

A világítótorony közelében mondtam Mundinak, hogy keressünk valahol egy vendéglátó egységet, ahol fel tudom tölteni vízzel az ivózsákomat, mert még csak az út felénél járunk, én meg valahogy sokat iszom ma, és már alig van vizem. (A cipelt súly miatt csak kb. 1 literre töltöttem föl reggel, számítva a helyiek kedvességére, nem aggódtam az utánpótlás miatt.)

Hát, ez most nem éppen úgy sikerült, ahogy vártam… Bementünk egy étterembe, ahol a csaposon és rajtunk kívül senki nem volt. Levettem a zsákom, kivettem az ivózsákot, és azt felmutatva kérdeztem udvariasan, hogy: „agua por favor?” (víz, kérem?) Ő unottan intett a vécéajtó előtt lévő kézmosó felé. Félig felengedtem vízzel a vastag nylonzsákot, majd a hátamon megéreztem a csapos rosszallását, ezért a töltés után kértem egy kis dobozos narancsos üdítőt. Ő a pult alól kivett egy nem hűtöttet, majd közölte, hogy 2€ lesz. Ránéztem, hogy ez komoly…? Mire ő a kézmosócsap felé mutatott, hogy nna, azért olyan drága! Felszámította a kézmosóvizet is. Kifizettem. Ezek után Mundi már nem kért sört, pedig eredetileg akart volna… Kiültünk a teraszra, meginni a langyos italt. Muszáj volt, mert nem akartuk az üres dobozt magunkkal vinni, ki tudja, hol lesz kuka. Közben kijött a csapos, hogy iszunk-e még valamit, amiből éreztük, hogy már indulnunk kell. Hát… elég furák a portóiak… kicsit nyersek. Pedig a sétálón kedvesen integettek a futók nekünk… Na, mindegy, gyerünk inkább tovább, ne tartsuk fel a csapost a nem létező tömegek kiszolgálásában…

A várost elhagyva kiértünk az igazi partra. A tenger… basszus, mindig elfelejtem: az ÓCEÁN partján ballagtunk, kisebb sziklák vagy sárga homokos partok mellett, magasított fapallókon, amelyeken üzentek is nekünk több nyelven, hogy jó utat, ami itt: „Bom Caminho”! A kedves üzenet és a csodálatos látvány gyorsan elfeledtette velem az előbbi kellemetlen közjátékot. Napfény, víz, szabadság, kamínó…”

Imreh Anett - Jó lesz! 2