A felkészülés 9. hete

(4 hét az indulásig)

Ez a hét is a tervek szerint ment, csak nem az én terveim szerint.

Vasárnap délután egy Niagara szerű orrfolyást indított el a testem😪. Estére már teljesen el is dugult, ami mindig rettenetesen felbőszít, ezt utálom a megfázásban a legjobban.
Nem vagyok anatómus és örök rejtély számomra, hogy ha folyamatosan folyik, akkor mi a franc tömíti el az orrom🤔..?!?!!
Más szimptóma nuku. Se köhögés, se semmi, csak az orr-vízesés.

Szóval borult minden. Hétfőn, a Covid tesztig Home Office (negatív lett), keddtől meló, de nem voltam igazán erőm teljében, levegőt nem nagyon kaptam pár napig🪠, így nincs séta, nincs új cipő betörés, csak óriási zsepi fogyasztás🤧…
Meg para, hogy visszaesek az orrcsepp🧨, függőségbe, amiről pár éve komoly küzdelem árán tudtam csak lejönni. Durva szer…

Szerda estére megszűnt az orrfolyás hál istennek, csak a Darth Vader-es légzéstechnika maradt hátra. Még én is megijedtem néha magamtól, amikor meghallottam… …olyan perverz ez a hang nem…?
Csütörtökre átalakult a hangom egy tősgyökeres angol nemes🏒⛳️ orrhangjává. Csak én magyarul affektáltam nóziból.
Szóval a héten péntekig nulla felkészülést sikerült abszolválni.

De ez a hétvégén megváltozik, mert végre engedi az idő és túra terveink vannak🥰. Andihoz❤️ megyünk át a Bükk szívébe, aki Kázmérkával❤️, a kutyusával vár minket nagy szeretettel🥰 egy közepesen nagy sétára az erdőben🥾🥾. Nagyon szeretünk velük lenni❤️. Végtelen kedves, aranyos, ugyanakkor roppant határozott, remekjó humorérzékkel megáldott hölgy ő🥰.
Felajánlott 2 útvonalat, hogy merre menjünk és én komoly személyiség fejlődésről tanúbizonyságot téve azt mondtam: “rád bízom🥰.”
Mert ez nálam bizony fejlődés👆. Már nem merülök el a részletekbe🧐, nem akarok irányítani, csak megbízom benne és elfogadom ami jön😍.

Nem volt ám ez mindig így…

A kontrollmániámhoz nagyon sokáig ragaszkodtam. Olyan dolgoknál is, amire semmilyen ráhatásom nem volt🪬. Mégis mindent én akartam irányítani. Mert csakis akkor éreztem magam biztonságban. Mondjuk most, hogy belegondolok, igazából akkor sem…
És ez egy örök, rendkívül stresszes állapotot eredményezett.
Évekig volt folyamatos gyomorgörcsöm. Sok-sok-sok évig. Lehet, hogy végülis nem is a csak a szívem döntött a Camino mellett, hanem a gyomrom is, aki megelégelte több 10 év után, hogy nna ebből elég🙅‍♀️.!

Amikor megérkeztem Spanyolországba még egy adta görcs voltam🪢.
Sőt.!
Az első 1-2 napon komoly terhelésnek raktam ki az ideg- és gyomorrendszerem.
Kb onnantól, hogy megismertem a Boszit❤️ kezdett enyhülni a rengeteg fölösleges aggodalom, a görcs.
A szarkasztikus humora nagyot lendített a gondolkodásmódomon. Soha nem bántón csinálta, így egy idő után igazat adtam neki🙄😂 és a legabszurdabb félelmeimet (amiből rengeteget legyártott az agyam…) elengedtem.

További leckék jöttek, némelyiket a Boszi kezelte, némelyiket mások, némelyiket már én magam: előítéletesség, kisebbrendűségi komplexus, lehetetlen elvárások önmagam és mások felé, csipetnyi rasszizmus, csupa nyalánkság…

De a 6. hét végére csodás átalakuláson ment át a testem és a lelkem. Szerintem van összefüggés. Komoly harcok dúltak olykor a lelkemben a régi rossz viselkedési és gondolkodási minták lecserélésekor.
Messze nem lettem tökéletes, de úgy gondolom, hogy a jó úton vagyok. Az meg hogy már nem kelek-fekszem gyomorideggel, nem mérgelődöm, ha valami nem úgy történik, ahogy én szerettem volna, befogadom vita nélkül a dolgokat sokkal jobb. Sokkal nyugodtabb vagyok és nem akarok már mindent én csinálni🥰, mert “csakis akkor lesz minden tökéletes🤨!” Rádöbbentem, hogy az évek során minden felelősséget magamra húztam, ami aztán persze nyomasztott is rendesen..
De már nem kell mindennel egyedül megküzdenem🥰. Elfogadom a szerepcseréket, hagyom, hogy más is döntsön dolgokban, ami engem is érint, ha úgy látom, hogy oké a terv és megbízható az a valaki. És meg is bízom már benne TÉNYLEG. Nem okoskodok bele.
45 évesen végre sikerült elengednem az örök kontrollt.

Ebben persze nem csak a Boszi segített, ő igazából már “csak” a továbbképzőm volt, Bea❤️ (az Anettal suttogó) rakta le az alapokat pár évvel az út előtt, amikor egy olyan totális döntésképtelen fázisba kergettem magam, hogy a boltban már 2 tök egyforma kenyér között sem tudtam választani…
A gödör legalján voltam.
Akkor felhívtam Beát, ő megfogott és kivitt az erdőbe 3 napra.

Az erdőbe.
Engem.
A full városit.
Aki utál túrázni, utálja az erdőt és minden állattól a frászt kaptam.
Nem tűnt viccesnek, de muszály volt valahogy rendbe hozni magam, gondoltam egye fene, próbáljuk meg…

Nos finoman szólva is egy sokkterápia volt.
Főleg az első nap.
Rendszeridegen voltam az erdőben. Ezt mindenki érezte, szerintem még az erdő is…
Még menni sem tudtam normálisan. Ott pipiskedtem az alig használt túrabakancsban a szurdokban, nehogy vizes legyen a talpa🤦‍♀️… amíg rám nem szólt Bea, hogy ugyan áruljam már el, hogy a francért egyensúlyozok a csúszós farönkökön, ahelyett, hogy belelépnék az 1 centis vízbe😯.? Persze nem így mondta, ő mindig nagyon kedvesen fogalmaz. De igaza volt, így befejeztem a nyaktörő akrobatikázást és elkezdtem normálisan menni.
Már épp kezdtem is magabiztos lenni, amikor átszaladt előttünk valami nagyobb mókusszerűség és a társam feltette a kérdést, hogy: az egy medvebocs volt.?
Mire én: mer’ itt vannak medvék😧.?!
Mire ő: hát persze.
Ezzel csúnyán oda is lett a magabiztosságom😨, mert nekem a gyerekkori rémálmaimban ugyanis a medvék voltak a rémek…
Innentől a csodaszép helyszín rémálommá változott.
Medvéket kutatott a szemem, amerre elláttam. Átsuhant a tekintetem minden szép és jón, csak a veszélyt kutatta👀.
És mivel akkor sem vettem fel a szemüvegem, minden távolabbi kidőlt nagyobb fagyökeret medvének láttam.
Bea igyekezett megnyugtatni, de nem sok sikerrel.

Kb 3 óra para után elértünk a szurdokban egy hármas létrához. Nem néztek ki jól.
Egymás után 3 csúszós, meredek , nekem túl hosszú fémlétra, korlát nélkül egy vízesés mellett.
Ja! Merthogy tériszonyos is vagyok…
Megkérdezte tőlem Bea, hogy felmegyek e rajtuk, vagy visszaforduljunk?
Hát persze, hogy visszaforduljunk!!!!! Volt az első gondolatom, hát én innen tuti lezuhanok.! De másrészről tényleg azért bukdácsoltam 3 órát idáig, hogy most visszakullogjak.?
Meg aztán Bea is mit fog gondolni rólam…
Jó! Mondtam hangosan, próbáljuk meg… és azzal neki akartam indulni, de ő megfogott, hogy először elmondaná, hogy hogyan kell felmenni.
Ezen csodálkoztam, de bizony jó volt, hogy meghallgattam.
Mert elmondta, hogy hol kapaszkodjak (a létrafokokon, mert oldalt, a nedves fémen lecsúszik a kezem), hogy mivel közel vannak a létrafokok egymáshoz, be fogom ütni a térdem (és tényleg), hogy csakis felfelé nézhetek, különben bepánikolok (ezt nem próbáltam ki), hogy orron be, szájon ki – lélegezzek, mert az nyugtató (télleg) és hogy találjak ki magamnak egy mantrát ami megnyugtat és azt mondogassam magamban.
Ez a szeretteim neve lett.
Ő előttem fölment és onnan bíztatott.
Felmásztam.
Tényleg.
Én.
Ahhoz képest nem is volt vészes.
Egy srác előttünk ment föl. Mit ment.! Felszaladt.! Nna annyira én nem voltam gyors, de én is fölértem és ez volt a lényeg.
Magam is meglepődtem ezen és nagyon büszkén indultam tovább.
Megkönnyebbült hülyéskedésbe kezdtem.
Így értünk szűk sziklák között bujkálva egy zárt kis tisztásra, ahonnan csakis egy irgalmatlanul magas, függőlegesen álló létrán lehetett kijutni.
Fölfelé.
Lefagyott az előbbi mosoly az arcomról ahogy néztem a baromi magas sziklapárkányt, ahová fel kell jutnom.
Bea megint megkérdezte: felmegyünk, vagy visszafordulunk.?
Basszus. Basszus!!! Basszus!!!!!!!
Nem volt kedvem az eddig megtett útra visszamenni, de ehhez se.!!! És már (önmagamhoz képest) annyi mindent megcsináltam…
Menjünk.!
Itt megint instrukciók jöttek.
Az előbbiek ismétlése, plusz 1 új: lesz egy rész, ahol majd el akarom engedni a létrát, de én nem fogom, mert a mantrát szépen végig mondogatni fogom.
Előrement.
Elindultam utána.
Úgy szorítottam minden egyes jéghideg, vizes létrafokot, mintha az életem függne ettől. Mondjuk ez esetben ez így is volt.
Lélegeztem.
Orron be, szájon ki.
Nem tudom pontosan hol járhattam, amikor beütött a gondolat, hogy a francnak kínlódok, csak el kell engednem a létrát, leesek és minden gondom megoldódik.
De ugyanezzel a lendülettel becsapódott azonnal az is, hogy: egy nagy frászt! Otthon várnak rád kisanyám, úgy hogy karmolj rá erre a szarra szépen és mondogasd szépen azt a K… mantrát, megértetted!!!!
Az angyal (vagy mi) győzött, úgyhogy ha ez ugyan lehetséges még jobban szorítottam a létrafokokat, hogy már szinte belevájt a tenyerembe az éles része és lassan lépkedtem felfelé. Fentről Bea bíztatott, ismételte, hogy le ne nézzek, lélegezzek, nagyon szupi vagyok, meg mindjárt felérek.
Nem vettem észre, hogy sírok.
Csak amikor már felértem, Bea átsegített a létráról a sziklapárkányra és azt mondta, hogy nna most nézzek le.
A könnyeimen keresztül láttam a
kis tisztást a mélyben, ahonnan nem gondoltam volna, de feljöttem.
Itt vagyok.
Fentről nézem.
Látni ugyan nem nagyon látom, de tudom, hogy ott van.
Basszus megcsináltam…
Rengeteg érzés kavargott bennem, de valahogy az öröm volt a legerősebb.

Ezután már vidámabban keresgéltem a medvéket a közelben, hisz felértünk a hegy tetejére, ahonnan már egy könnyű sétaút visz vissza le a táborba. De Bea szólt, hogy most egy picit igyekeznünk kellene, mert nemsokára besötétedik.
Basszus. Basszus!!!!! Basszus!!!!!!!!
Ez nem lehet igaz…!!!!
Egy sötét medvés erdő😨…
Nos azt még meg kell említenem, hogy én úgy mentem erre az útra, hogy az előtte lévő nap Krav Maga edzésen voltam, ahol zúzáskor szépen kifordult a térdem, tehát egy friss térdszalag szakadással, feldagadt térddel rendelkeztem, ami nem épp alkalmas a rohanásra..
De a körülmények elfeledtették velem, hogy mi hol fáj és ugyan néha-néha fájt a lábam, mégsem kegyelmeztem nekik, nagyon katonás iramot diktáltam.

Kb 1 óra séta után, ahogy kezdett lemenni a nap, elkapott a pánik. Bea látta ezt és javasolta, hogy kezdjünk férfi nevet kiabálni, mert az megnyugtat. A Bélát választottuk, azt kiabáltuk az erdőnek: Béla! Béla!!! Béla!!!!!!!!
Ez bevált, mert elröhögtem magam a helyzet abszurditásán, ami sokat lazított a feszültségemen.

Közben a nap szépen ment lefelé. Mi is. Fogalmam sem volt mennyi idő van még, míg teljesen besötétedik, de nem akartam az erdőben lenni ekkorra, ezért nem kértem cigi szünetet, sőt, amikor Bea megállt egy útjelző táblát megnézni, türelmetlenül vártam, hogy menjünk már.
Mentünk.
Aztán egyszer csak az út előttünk jó pár méterre élesen jobbra kanyarodott és mi nem láttuk mi jön a sziklától. Hangos kutyaugatás hangzott valahonnan nem olyan nagyon messziről. És akkoriban én még a kutyáktól is rettegtem.
Szóval a nap folyamán sokadszorra, ismét ledermedtem.
És Bea egyetlen kérdéssel még tudta fokozni a helyzetet: de mit ugat a kutya…?
Itt már le is sápadtam szerintem, ahogy lelki szemeim előtt láttam, hogy az út nem látható részén egy óriási kutya ugat egy óriási medvét…
Bea rám nézett, hogy mi legyen.?
Az agyam vésztartalékra kapcsolt: a nap már nagyon lent jár, tehát nem sok időnk van. Az, hogy felmásszunk egy fára nem opció, hisz a kutya ugyan nem, de a medve fel tud mászni.
Meg mégha, meddig fogunk ott kapaszkodni.? Nem jó. De akkor mi marad..? Verekedni egy kutyával, meg egy medvével nem tűnt jó ötletnek.
Ránéztem Beára, hogy: gyerünk lefelé a p…ba!!!
Elindultunk.
A kanyarba érve megláttuk a jobbra, majd nagy ívben vissza balra lekanyarodó utat. Előttünk meredeken lejtett az erdő. Nem érdekelt, nem voltam hajlandó kanyarogni, ezt mi most szépen levágjuk.! Az idő is ment, tik-tak…
A lefelé rohanáskor 2x, 3x nagyon rondán kiment a térdem, de nem szóltam Beának, csak magamba sziszegtem. Leértünk és ekkor besötétedett.

Valóra vált az egyik rémálmom…
Este az erdőben…
Nem tudtam mennyire van még a tábor, de kapkodtam a lábam, futottam rendesen a pánik elől.
Kb 10 perc sötétben botorkálás után, egyszer csak egy lámpa fényét láttam meg a bal oldalamon. Nem hittem el, de aztán kisétáltunk az erdőből a tisztásra és mellettem több faház is megjelent.
Megmenekültem…!
De teljesen csak akkor nyugodtam meg, amikor már beértünk a tábor központjába.
Ott leültem és nagy levegőket vettem.
Elmentünk a mi faházunkba, letusoltunk, majd elsétáltunk az étterembe.
A civilizáció rendkívül módon megnyugtatott.
Győzelmi lakomát ültünk.
Speckós sztrapacskát ettünk,
meg Tátra teát is ittunk, pedig egyikünk se nagy ivó, de a mai nap után nagyon rám fért…
Azt hiszem ezen a napon nagyon sok ponton legyőztem magam.
Bea is büszke volt rám, nem csak én magamra.

Ezután még jött 2 hasonló nap vele, majd még egy 3 napos túra ugyanitt, de más ösvényeken és én kijöttem a gödörből, sőt.!
Bea vadon terápiája nagyon bevált.

Elkezdtem finoman érdeklődni a túrázás iránt.
Szegénynek volt velem gondja az utakon, de isten tudja miért, nem adta fel, pedig néha volt ám rendes hiszti, meg makacskodás, de végtelen türelemmel és kedvességgel elérte, hogy a végén büszke lehessek magamra.

Már az első nap végén kezdtem másképp látni a dolgokat.
Vacsi közben megkérdeztem, hogy mi lett volna, ha akkor ott a kanyarban azt mondom, hogy másszunk fel a fára.?
“Akkor felmásztunk volna. NEKED kellett rájönnöd a megfelelő megoldásra.” Jött a válasz.
És igaza volt.
Imádom a csajt❤️.
Több mindent is helyre rakott bennem.

A könyvben, a Finisterre-ben említett toboz, amit ott eldobok, ha emlékszel rá, nna az is innen van, az egyik közös Szlovák utunkról.
De az ő hatására kértem meg egy későbbi úton a Hernádnál Mundi kezét is.
Pontosan azon a helyen, ahol egykor a beszélgetésünk rádöbbentett, hogy a kapcsolatomat sem helyes szögből nézem.
Mundi annyira meglepődött (akkorra már több leánykérését utasítottam finoman el), hogy több percbe telt, míg biztos volt benne, hogy jól érti a gondosan megírt monológomban feltett kérdést és igent mondott.
Hát így kezdődött…

És már biztosan tudok a kenyerek közül választani, meg elengedni, meg elvárások, meg felesleges kontroll és aggódás nélkül élni.
Néha csak várni és elfogadni, ami jön🥰.
Nem könnyű meló a komfortzóna tágítása, de megéri🥰.!

Puszi, Anett

Bea képe
(Azon a bizonyos létrán)

A felkészülés 9. hete
0 0 votes
Tetszett ez a bejegyzés?
Értesítés
Visszajelzés
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments