A család az család❤️

Kicsi koromban imádtam Keresztanyáméknál❤️ lenni a nyári szünetben.
Anya❤️ egyedül nevelt, így kicsit a szükség is szülte ezt a megoldást, de mivel imádtam a falusi életet, az unokatesóimmal❤️❤️ és a kb velem egykorú utcabéli gyerekekkel én tini koromig nem éreztem kényszernek a helyzetet🥰.
Városiként megtanultam az állatokról gondoskodni🐷🐔🐰, egykeként osztozkodni.
A mamám előtti girbe-gurba földesúton tanultam meg bicajozni🚴‍♀️, akkor voltam először szerelmes☺️, tanultam meg, hogy milyen finom a házi kenyér🍞, a bográcsban főtt dolgok, a kakas elől futni🐓😳, majd jót kacagni😂, elázni egy nagy nyári záporban😍, szóval reeeeeengeteg mindent❤️.
Minden húsvétkor és karácsonykor is együtt volt a család. Először Mama❤️ főzött mindent (5-6 fogásos finomságok), majd ahogy Mama idősödött, a következő korosztály, Anya és Kerikém vette át a rendezést.
Az unokatesóim és az én gyerekeim ekkor csöppentek a közös történelmünkbe. Ők is így nőttek föl, nekik is ez lett a normális❤️.

Voltunk 11-en nyaralni a Balcsinál, ami remekjól sikerült, szinte minden napról van sztorink, amiket még ma is emlegetünk.
Az én kedvencem:
A kisebbik lánykám kb 5 éves volt és akkor látta először a Magyar Tengert. A csapat legkisebb, de legakaratosabb tagja.
(Tudni kell, hogy nálunk mindenki béka🐸, egyszerűen imádjuk a vizet.)
Este érkeztünk, így másnap reggeltől indulhatott a pancsizás.
Felkelés után a gyermek nem sokat totojázott, egyből felvette a fürdőruhát🩱, úszó szárnyakat, úszógumit, mentőmellénykéjét🦺, úszószemüvegét🥽 (a biztonságra nagyon ügyelt🥰) és már csattogott volna el a vízhez, amikor lekapcsoltuk, hogy nyugalom✋, még meg kell reggelizni, majd utána megyünk a partra.
Ezt kicsit sem türelmesen, mondhatni sértődötten várta ki. Olyan ari🥰 volt, ahogy nekünk háttal ülve morgott az édes kis törpe hangocskáján😠😄❤️…
És hogy elkerüljünk délben egy hasonló helyzetet, már akkor egyből mondtuk neki, hogy számítson rá, hogy most lemegyünk a strandra, majd délben haza fogunk jönni enni, de utána megint visszamegyünk és fürdünk tovább.
Akkor azt hittem csak a mondat elejét hallotta meg, de mint később kiderült, végighallgatott. (Oh, azok a szép idők☺️😬😄…)
Szóval reggeli után lementünk, kerestünk egy helyet a parton🏖, lepakoltunk és már zúztunk is a vízbe🏊🏻‍♀️.

A csepp gyermekről, a 40 centis vízben fél óra alatt lekopott a biztonsági felszerelés nagy része és élvezettel pancsoltuk együtt végig a délelőttöt🥏🛝🤿⚽️.
Ekkor adta, az emberek által keveset használt, tehát nem ledöngölt földű, hanem lábujjak közt átcsússzanó sárral rendelkező, nád felőli részeken lévő sekély résznek a “fúj-fúj rész” nevet, amit mi természetesen azóta is így használunk.
Nna de ugorjunk vissza, eljött a dél, amikor mindenkinek abba kellett volna hagynia a játékot (igen, 30 éves fejjel, az unokatesóimmal mi is önfeledten játszottunk🥰), hazamenni és kajálni.
De Kerikém és Anya szerintem látták a csapat önfeledt játékát és nem szakították meg, hanem ketten szépen elmentek a nyaralóba egy nagy adag kajáért, felpakoltak és lehozták nekünk🍞🍗🍅🫑🍉🍉🍉.

Amikor megjöttek, annyi időre kimásztunk a vízből, hogy együnk, majd ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Egész nap pancsoltunk, ugrattuk egymást, remek nap volt❤️ és ez így ment, míg el nem kezdett lemenni a napocska🌞.
Akkor kicsit fáradtan, de roppant boldogan önként kijöttünk a vízből.
Kivéve a legkiesebbet, aki ódzkodva hagyta el a vizet és amint kiért, egy FBI nyomozó határozottságával rögtön feltette a kérdést: “de ebéd után visszajövünk ugye🕵️‍♂️🤨.?!”
Mit mondjak, egy ilyen korú gyereknek nem egyszerű elmagyarázni az “újratervezés” és az idő fogalmát😏, de aztán relatív hamar lezárta a nyomozást, amikor közöltük vele a tényeket, hogy “este van gyerek!” és meg is bocsátott nekünk, mert egyrészt este vacsi után egyből beájult, másnap meg megint mentünk a strandra🥰.

Persze 1.000 és 1 ilyen történetünk van, megható, vicces, összetartó és néha sajnos szomorú is, de átsegítjük egymást mindenen.
Válás, temetés, életközi válság, pénzügyi probléma stb.
Mint minden normális szeleburdi család🥰.
Mert azért ott vannak az esküvők, keresztelők, szülinapok, és egyéb vidám alkalmak, ahol viszont remekül lehet ugratni egymást☺️, persze módjával.
Velük/tőlük tanultam meg, hogy mi az igazi szeretet❤️, ezt igyekszem a gyermekeimnek én is továbbadni.
A példaképek előttem vannak❤️.

Szóval 40közép éves koromig éltem, éldegéltem a vérbeli családommal, megtanulva és alkalmazva a fent említett tanultakat.
Majd elindultam a Caminón, ahová azért is mentem, hogy kicsit egyedül legyek.
És már az első nap elvesztem nélkülük, de elég gáz lett volna már az utazó napon feladni, szóval összekaptam magam.
Szerencsém volt, mert jött Michaela❤️, akinek a jelenléte visszaadta az elvesztett biztonság érzetemet.
Rövid időre.
De aztán szépen jöttek a többiek, a Boszi❤️, Christian❤️, Matthias❤️, Lisette❤️, Jorge❤️, Juliette❤️ és Joachim❤️, Bruno❤️ és Valeria❤️ és sorolhatnám még a neveket.
És valahogy lett az úton egy új családom, akikkel vigyáztunk egymásra, segítettük és meghallgattuk egymást, feltöröltük egymás könnyét, vagy épp megünnepeltük magunkat egy sikeres nehéz nap után, vagy csak egyszerűen ugrattuk egymást.
Mint a mágnes összehúzott minket az összetartozni vágyás érzése, és nemcsak a kapott biztonság és szeret hiánya, hanem az ADÁS hiánya is. Mert hisz ez egy szimbiózis.
Bizonyos kor után adni már szinte jobb, mint kapni.

Szóval hirtelen lett egy nem várt, nem vér szerinti családom is. A tagok: egy svájci szépség, egy kidolgozott izmú, magas kedves német fiatalember, egy spiritualizmusban jártas kedves német fiatalember, egy tündéri, kicsike holland művésznő, egy imádnivaló őrült spanyol, egy színesbőrű, francia tinédzser és a szigorú, de igazságos kísérője, egy roppant fiatal és mosolygós mexikói testvérpár és még sokan mások❤️.
És a hiányzó szeretetet, biztonságot, segítséget pillanatok alatt kaptam meg és adtam én is szinte tök ismeretleneknek.
A kedvesség volt a kulcs.
Meg a hiány.
Meg a kiszakadás.
Meg igen, néha a szükség is, de egy idő után nem csináltam büszkeségi kérdést ha úgy adódott, hanem csak egyszerűen adtam és elfogadtam.

Mert elfogadni sem könnyű ám.
Nem keresni a hátsó szándékot, hanem csak tényleg a kedvességet látni.
Mert akkor már tudtam, hogy itt csak mi vagyunk egymásnak.
Én, az út és a társak.
Ők is ugyanazon az úton jöttek, amin én, ugyanolyan fáradtak, koszosak, büdösek, éhesek voltak mint én.
Tök mindegy, hogy német, argentín, koreai, UGYANAZT éreztük beérkezéskor: a büszkeséget és a örömöt, hogy megérkeztünk.
Szépen kivártuk egymás után a sort a tusolóba, a boltba, majd együtt ültünk ki enni a menedék elé és ünnepeltük magunkat🥰.
Mert ilyen egy jó család❤️.

Nem szerettem kevésbé az itthoni Drágáimat ettől, az én szeretet-köröm csak bővült az új tagokkal❤️.
Elváláskor sírva öleltük meg egymást és hiszed vagy sem, nem vesztettük egymást szemelől.
És hogy kinek milyen nemzetisége, bőrszíne, szexuális irányultsága van nem érdekel!
Mert a család az család❤️…!
Csakis a szeretet és a közösen töltött szép idő számít.
Ők már örökre bennem lesznek❤️.

Puszi,
Anett

Saját kép

0 0 votes
Tetszett ez a bejegyzés?
Értesítés
Visszajelzés
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments