Közvetlenül a cél előtt
Pár lépéssel a cél előtt
Már csak pár lépés, és megérkezel… Vajon milyen érzés, amikor annyi megtett kilométer után célba érsz. Itt vagy és már alig várod, hogy megpihenj és leverd magadról az út porát…Vagy mégsem? Anett a könyvében így emlékszik az utolsó pár méterre:
„Kellemes lankákon, kis erdőkön keresztül értünk egyre közelebb Santiagóhoz. 13.00 körül értünk az utolsó nagyobb dombra, ahol megláttuk az előttünk elterülő várost, és vele a Katedrális tornyait… Már csak „pár“ lépés... Ekkor elszabadult bennem a skizofrén énem: a szívem egyszerre húzott előre is, meg hátra is⬅️➡️. A cél előtt álltam és én valahogy nem akartam beérni😔… De a lábam csökönyösen vitt előre…”
„A dombról egy kisvárosba vitt le az út, majd egy autópálya mellett vezetett, aztán a városba bevezető útra értünk. Mire megláttam a várostáblát eldőlt: be akarok érni🥰.! Óriási izgatottság lett rajtam úrrá és lassan kiengedtem a boldogság szellemét lelkem palackjából❤️.”
És a célba érve
A könyvben a következő sorok mesélnek a célba érés pillanatáról:
„Nagyon messziről indultam és most nem a francia határra gondolok... Nem volt könnyű, de valaki, vagy valami mindig továbbsegített🙏❤️. Az otthoni Drágáimtól kezdve, az itteni Drágákig bezárólag. Sok ember segítette, hogy most itt lehessek🙏❤️, és én kimondhatatlanul hálás vagyok érte. És most először az életemben igazán büszke voltam magamra is. Mert minden nehézséget leküzdöttem, hogy itt lehessek és sikerült, beértem❤️. Kiélveztem önmagam szeretetét is, és gyorsan meg is ígértem magamnak, hogy ezentúl sokkal jobban fogok bízni önmagamban. Közben folyamatosan érkeztek a térre a zarándokok és én mindenkinek ugyanazt láttam a szemében (szívében❤️), amit én is éreztem az előbb❤️. Jó volt nézni őket🥰. Újra és újra átéltem a boldogság óriáshullámát, ami itt mindannyiunkon átfutott.”
Fotó: Imreh Anett